Egy érdekes beszélgetésbe futottam bele a Facebook-on, ami számomra nagyon tanulságos volt, és úgy gondolom, hogy cégvezetőknek, HR-eseknek is az lehet. Illetve bármely „főnöknek”

A poszt lényege röviden annyi volt, hogy engedjük-e a dohányzást a munkahelyen. A posztoló felvetette, hogy egy cégvezető azt mesélte neki, hogy mivel „a dohányosok sokat járnak ki cigizni” (mert nem bírják ki sokáig anélkül), ezáltal lógnak a munkából, így ezt megelőzve inkább fel sem vesz olyat, aki cigarettázik.

Igazából ebbe nem is mennék bele, mert ez az egész téma csak tünete valaminek, valami ennél sokkal mélyebb dolognak. Így nézzük meg azt inkább.

Sajnos, sokszor találkoztam azzal, hogy a vezetőnek utálnia kell a beosztottat. Igen, jól olvastad. Fura, de valahogy mindig vannak olyan cikkek, szakmai anyagok, előadások stb., amelyek azt adják át a cégvezetőknek, hogy a beosztott egy idegesítő, problémás alak, akit először is alaposan ki kell választani, majd ha felvettük, folyamatosan figyelemmel kell kísérni, különben elszúr valamit. Vagy mindent. Mert vele csak a baj van.

Egy beosztott néha késik, nem ért eléggé a szakmához, hibákat követ el, tovább tartja az ebédszünetét, hamarabb elmegy, más módokon lespórolja a munkaidejét, Facebookozik munkaidőben, aztán néha meg magántelefont folytat, bosszantja a vezetőjét, beteg a gyereke, nem elég önálló, néha meg csak úgy magától dönt, nem elég agilis, máskor meg visszaszól, slampos, aztán meg túl kihívó… és igen: állandóan kijár cigizni.

Ha ennyi baj van vele, akkor minek „tartjuk”?

Egy előadáson hallottam a minap egy nagyon érdekes gondolatot. Ha nagyon hibáztatsz valakit, akkor fordítsd meg a kérdést. Így szólt a példa: „A feleségem soha nem figyel rám!” Nos, én figyelek a feleségemre? „Engem senki se szeret!” Talán én nem szeretek igazán senkit? „A beosztottakkal csak a probléma van!” Talán én sem vagyok a legtökéletesebb vezető?

Nagyon érdemes ezen elgondolkodni.

Egy fél gondolat erejéig tegyünk egy kis kitérőt (nem nagyot) a politikába. Bizonyára tapasztaltuk már, hogy a közéletben mindig „illik” valakit utálni: a melegeket, a bevándorlókat, az időseket, a fiatalokat, a focistákat, az oltottakat, az oltatlanokat, a baloldalt, a jobboldalt, a kormánypártot, az ellenzéket, a zsidókat, a romákat, a feketéket, az angolokat, az EU-t, Bill Gatest… vég nélkül lehetne sorolni.

Ugye, hogy így van? Te kiről hallottad legutóbb, hogy rossz és utálni kell? Tényleg mélázz el ezen egy kicsit.

Persze, vannak rosszindulatú emberek, vannak akik gonoszak, netán épp bűnözők, vannak olyanok, akik nem végzik megfelelően a munkájukat – csak hogy visszakanyarodjunk az eredeti témánkhoz – és igen, vannak, akik többet járnak ki cigizni, és addig sem dolgoznak.

Vannak problémás beosztottak. Vannak, akik hazudnak, akik nem dolgoznak, és igen, vannak, akiket el kell majd küldeni.

De nem ők vannak többségben. És soha ne általánosítsunk!

Vegyük észre, hogy ha provokálnak minket. Vegyük észre, ha utálatot szítanak, főleg olyan valaki ellen, aki nincs is ott. Ez a legcsúnyább. Ennek az az eredménye, hogy úgy kezdesz el rosszat gondolni valaki másról (egy harmadikról), hogy még csak észre sem veszed. És majd ő sem érti persze, hogy miért utálod…

Tanulság: ne utáld a beosztottad, ne utáld a dolgozód!

Ő azért van ott, mert esélyesen ott akar lenni (ha másért nem, hát azért, hogy kifizethesse a béréből a számláit). Te nem lennél meg nélküle, és ő sem lenne meg nélküled.

Egy csapat vagytok. Egyenrangú felek egy üzleti vállalkozásban, akik egy célért dolgoznak.

Becsüld meg őket.

Ha valami nem megy, nem jó, probléma van, beszéld meg velük, üljetek össze, találjatok megoldást.

És ne hallgass többet azokra, akik szerint a dolgozókkal csak a baj van. Vedd észre a provokációt – az élet minden területén. És kerüld el azokat, akik valaki más(ok) ellen próbálnak meg hangolni.

Ti mit gondoltok erről?