A napokban találkoztam egy álláshirdetéssel a Facebook-on, amely több mint 200 hozzászólást generált. Nagyon-nagyon érdekes és tanulságos néha elolvasni ezeket. Akár mint álláskereső, akár mint cégvezető/munkáltató vagy mint HR-es.

Én mindkét oldalt volt szerencsém megismerni és szeretem is képviselni, így talán hasznos lehet a meglátásom.

Az álláshirdetés egy recepciós munkakörről szólt (ide kattintva el lehet olvasni, akit érdekel). A leírás szerint hétköznapi és hétvégi munkavégzést egyaránt kell vállalni. A normál munkarend (amin ugye most a Covid kicsit változtatott) napi 12 óra, illetve hétvégén csak 8, heti 3-4 munkanap, mosolygós, vidám személyiség és jó kommunikációs készség – nagyjából ez volt az elvárt. Ami a leginkább kiverte az embereknél a biztosítékot, az a megadott nettó 170 ezer Ft-os fizetés.

Voltak, akik ezt a bért nevetségesnek, mások szomorúnak tartották. Voltak, akik szerint ez nem annyira rossz, mert egy tanár vagy egy szociális munkás simán nem kap ennyit, pedig elég értékes a munkájuk. Voltak akik felháborodva kérdezték, hogy ugyan, mit és mennyiért dolgoznak azok, akik szerint ez „húdekevés”.

Érdemes megemlíteni, hogy egy budapesti állásról volt szó.

Hogy mi az én véleményem, amivel valószínűleg igen sok munkavállaló egyetértene?

Az, hogy ez elképesztően szomorú és lesújtó, de egyben kétségbeejtő is a jövőre nézve.

Itt ugye nem egy olyan munkakörről van szó, amelyet egy átlag vendégmunkás el tud látni, aki nem beszéli jól a magyar nyelvet. Ez nem egy kisegítői munka. Nem egy diákmunkáról volt szó, ami mellett az ember még tanul és a szüleinél lakik illetve a szülei finanszírozzák a megélhetését.

Ez egy olyan főállás, amely mellett valószínűleg neki még dolgoznia kell máshol, hogy meg tudjon élni.

Ez elképesztően szomorú.

Elképesztően szomorú az, hogy vannak emberek, akik becsülettel dolgoznak teljes időben, és nem kapnak annyi pénzt érte, hogy alapszinten fent tudják magukat tartani, ha egyedül élnek.

Még az alapszintű megélhetést se tudják maguknak belőle biztosítani!

Nem a normálisat, hanem az alapszintűt.

Mi lenne az alapszintű?

• Tudok bérelni egy kicsike lakást (nem, nem normális, ha egy felnőtt ember, aki dolgozik 40 órát, csak egy szobát tud bérelni!) egy olyan helyen, ahol alapvetően biztonságos: tehát nagy eséllyel nem törnek be, nem drogosok/alkoholisták/bűnözők a szomszédjaim, ahová haza lehet menni későn is, ha épp úgy dolgozom vagy valakivel találkoznék.
• Természetesen ki tudom fizetni a lakás rezsiköltségeit.
• Tudom finanszírozni a napi utazásom, beleértve ugye a munkába járást.
• Tudok fizetni belőle egy (mobil)telefont, akár csak feltöltőkártyásat.
• Be tudom szerezni az alapvető szükségleteimet (mint egészségügyi termékek, tisztálkodási termékek és élelmiszer).

Nagyjából ezeket mondhatnánk az alapvető megélhetésnek. Nem a normális, nem az átlagos, hanem az alapszintű.

Az, hogy valakinek nincs ennyire szüksége az alapszintű megélhetéséhez, mert van lakása, vagy családja, vagy barátja/barátnője, aki hozzájárul a költségeihez, teljesen más téma. Ahhoz semmi köze sincs egy munkáltatóhoz.

Voltak a hozzászólások között olyanok, akik elmondták, hogy ehhez a munkakörhöz „nem kell 2 diploma”, hát mennyit adjanak érte?

Nos, valóban nem kell egy sem. Ahogyan számos olyan munkakörhöz, amely értékes, nem szükséges diploma, mert egyszerűen nem igényli a munkakör. De attól, mert egy munkakör nem igényel 16 évnyi tanulást, elég csak 12, esetleg még annyi sem, akkor az nem elég értékes ahhoz, hogy az illető, aki elvégzi nekünk, meg tudjon belőle élni?

Azt gondolom, hogy nagyon rossz irányba megyünk.

Nyilván nem véletlen, hogy Magyarországon az álláshirdetések jókora arányában nincs megadva a bér, ahogyan sokszor még a dolgozók maguk sem tudják, hogy mennyit keres a másik, és úgy nagy általánosságban kellemetlen erről beszélni és hatalmas titkolózás övezi.

A hozzászólások között olvastam, hogy egy szociális munkás nem keres ennyit vagy egy tanár. Nos, valóban így van! De attól, mert így van, attól nincs rendben!

Akkor most utáljuk a munkaadókat, mert csak ennyit adnak?

Én azt tapasztaltam, hogy sok helyen a munkáltató adna többet – sőt, ad is! – csak az állam adó formájában elviszi annak kb. a felét.

Persze az is igaz, hogy ritkán látni olyan kezdeményezéseket, hogy vállalkozók követelik a munkavállalók utáni járulékok csökkentését, hogy mégis több maradhasson a dolgozó kezében.

Elég borzasztó helyzet ez, ami már inkább politikai téma, mintsem a HR területe. De érdemes belelátni, és ezáltal megérteni, hogy miért van annyi keserűség az álláskeresőkben…